Manapság már majdnem feledésbe merülő, régen országos hírű Háziréti-víztározóra látogattam el egy négynapos horgászatra. Nem akartam elhinni, hogy e gyönyörű helyen fekvő vadregényes vízben már nem laknak öreg, ravasz halak, amikért még érdemes kimenni a tóra. Olyan halakkal akadtunk össze, melyekkel minden horgász szívesen lencse elé állna egy kép erejéig.

Legelőször 8-9 éve horgásztam ezen a vízen a még gyerekcipőben járó bojlizással ismerkedve, de már akkor csodálatos élményekkel és halakkal ajándékozott meg a tározó. Sajnos ismeretlen okok miatt eléggé leamortizálódott a tó és a halállománya. Egyre több horgásztól hallottam az elmúlt években, hogy a víz már nem a régi, nincsen benne hal, ezért mennek máshova horgászni. Az utóbbi pár évben és is kerültem a tavat, mert az akkori szabályok szerint nem támogatták a bojlizást, a C & R horgászokat szinte ellenségként kezelték, illetve ellehetetlenítették a bojlis horgászatot. Mára ez a nézet változott, aminek nagyon megörültem: találkoztam Huszti Gábor barátommal, aki elújságolta, hogy vezetőségváltás volt a tavon, és mi lenne, ha újból próbára tenném a szerencsémet, mert igenis van benne nagy hal, csak a nagy nyomás miatt elég nehéz őket megfogni. A meghívást elfogadtam, július közepére egyeztettünk időpontot, direkt hétköznapokra abban a reményben, hogy nem lesz nagy tumultus, és a 26 hektáros tározón eloszlanak a horgászok. Bíztam benne, hogy bajszos barátaim már túl vannak az íváson és minden ösztönükkel az evésre koncentrálnak.

Ez a látvány fogadott, mikor kiértem a tóra kedd délelőtt. Össze is barátkoztunk a helyi kacsákkal, majd elkezdtük komolyabban feltérképezni az előttünk levő vízterületet halradarral. Nagyon nagy volt a forróság napközben, ezt mutatta is a kijelző – alig hittem a szememnek: a halradar vízben levő érzékelője 30,7 Celsius-fokot mutatott.

Ilyen melegben és 2 méteres vízben nem is számítottam nappali kapásokra. E feltevésem be is igazolódott, csak sötétedés után, illetve kora hajnalban voltak aktívak a halak. Kipakolás után volt időm megcsodálni a környezetet, ahol ezt a pár napot eltöltöttem, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a látványt minden reggel el tudnám viselni!

A felszerelésem a következő volt: a főzsinór Trabucco S-Force 0,40 mm, PB Product Downforce 45 lb leadcore 1 méteres hosszúságban, a 170 g-os Fox ólmot pedig Korda Lead Clip és a hozzá való gumiharang rögzítette. Előkémet a számomra jól bevált Power Pro pergető fonott zsinór 0,15 mm átmérőjű változatából kötöttem, hossza 20-22 cm volt. Carp'R'Us 4-es Longshank horgot használtam egy kis fémkarikával és a végén, és zsugorcsővel tettem fogósabbá a végszerelékemet. A taktika az első napra a következő volt. Mivel kétbotos horgászatról beszélünk, az egyik botra Monsterfish bojlit raktam, melyet egy rákos 15 mm-es pop-uppal balanszíroztam ki. A másik horgomra Red Army bojlit raktam 20 mm-es méretben, amit egy édes-fűszeres pop-uppal spékeltem meg, illetve egy szintén gyorsan oldódó fűszeres pasztával vontam be a csalikombinációmat.

Most az úgynevezett beültetéses csalizást választottam. Ennél egy kis tölcsér alakot faragunk a süllyedő golyónkba, majd abba a kis lukba illesztjük bele a lebegő bojlinkat. Ennek az az előnye, hogy nem a bojli külsejéből faragunk, hanem a belsejében csinálunk egy kis lukat, ezáltal a bojli a nagyságából nem veszít semmit sem.

A tavon a szereléket csak kishajóval szabad behúzni, ezért a koncentrált etetés mellett döntöttem. 50-60 dekagramm előre elkészített magmixet és 10-10 szem magas olajtartalmú halibut pelletet és bojlit raktam az etetőhajóba.

Délre már mindkét végszerelék a helyére került, kb. 130 méteres távolságban várták pikkelyes barátaimat, de a kapásjelzők mély hallgatásba merültek, nem voltak hajlandóak nappal megszólalni.

Közben kijött hozzám Gábor barátom, aki elmondta, hogy mostantól rendszeres lesz a telepítés, és hogy most is hoznak több mint 20 mázsa halat a tóba. A jövő reménységeit elmentem megnézni és csináltam is egy képet a telepítésről.

Este frissítettem a csalikat és újrahúztam mindkét botot – reménykedve az éjszakában. A nappali forróság nagyon kiszívta az erőmet, ráadásul a horgászat előtti pár napon dolgoznom kellett, ezért nagyon fáradt voltam. 9 óra felé már a sátorban húztam a lóbőrt. Hajnali 3 óra körül ismerős pittyenésre lettem figyelmes: az adóvevőmön láttam, hogy a zöld LED világít, ami annyit tesz, hogy a fűszeres golyó keltette fel valakinek az érdeklődését. Mire kiértem a sátorból, addigra olyan mértékben jött felém a hal, hogy a botspiccnél már majdnem függőlegesen állt a damil. Gyorsan kezembe vettem a botot és gyors csévélés után kezdtem érezni, hogy utolértem a halat, elnehezedett a bot. Határozott ráemeléssel teremtettem kontaktust a hallal, indult a fárasztás. Pár perc múlva már a szákban pihegett a gyönyörű tükörponty, amit a mérleg kereken 13 kilósnak mutatott. Pontyzsákba helyeztem és letároltam a halat a reggeli fotózásig, de arra ügyeltem, hogy a 2 méteres, hűvösebb vízben várja a reggelt, nehogy a felső, túlmelegedett vízrétegben elpusztuljon.

Mire visszahúztam a szerelékemet, már rám világosodott. Éreztem, hogy több kapásom nem lesz, mert már erősen pirkadt, kezdődött a nappali kánikula. Feltevésem beigazolódott. A tó vizével locsoltuk egymást napközben, hogy valahogy átvészeljük azt a forró napot. Estére sertéspörit csináltunk, nappal senkinek semmi étvágya nem volt.

„Ez így nem lesz jó, taktikát kell változtatnom, ha komolyabb eredményt akarok elérni!" Bementem csónakkal és a meghorgászott területet megetettem – ez 6-8 négyzetméter lehetett a 4 botra és 5-6 kiló magmixet hintettem szét ezen a területen.
Mivel fogytán volt az időm, nem akartam tovább kísérletezni a csalikkal, ezért mind a két horog alá az egyetlen kapást adó bojli került: Red Army + pop-up pasztázva.
Eljött az este, nagy reményekkel ültem a botok mögött. A víz közepén, tőlünk jobbra pár bajszos ugrott ki a vízből azt jelezve, nem lavórban horgászunk. Éjfél felé elszabadult a pokol – elkezdődött az amurinvázió! Nem voltak nagyok, 2-7 kiló közöttiek, de amint feneket ért a bojli, abban a pillanatban már húzták is a csalit. Erejük teljében voltak és nem adták magukat egykönnyen. A legnagyobb amurt fotóztuk:

Fél 3 felé kezdtem unni a dolgot, mert amíg az amurok az etetésen vannak, addig nem mennek oda a pontyok és már lassan kifutottam az időből – hamarosan pirkad! 5 darab amur egy éjszakára bőven elég, ezért mindkét szerelékemet az etetéstől 20 méterrel közelebbre helyeztem el, hátha ott már nem hemzseg az amurcsorda. A taktika bevált, az amurok békén hagyták a bojlit és még mindig a központi etetésemen nyüzsögtek. Egy óra múlva ismerős ejtős kapásra lettem figyelmes. A sátorból kirohanva és 20 méter zsinór feltekerése után elértem a halat. Enyhe botemeléssel már éreztem a hal erejét. Leendő zsákmányom elkezdett oldalazni balra, aminek nem nagyon örültem, mert balra vízbedőlt fák és tuskók várták a szabadulni akaró halacskát. Csónakba ugrottunk és gyors, kicsit agresszív fárasztás után már nem volt esélye a pontynak, hamarosan szákunkban pihegett. Az mérleg 16,80 kg-ot mutatott. Boldogságom határtalanná vált!

Reggeli napsütésben remek képek készültek a halról szárazon és vízben. Sajnos a ponty farkának egy része hiányzott, de ezt az akadók közötti élete és a sok beszaggatott damil is okozhatta.

Tudtam, hogy vannak a tóban sokkal nagyobb testű pontyok, de ennek a fogásnak is nagyon örültem. A kint levő horgászok panaszkodtak, hogy abszolúte nem megy a hal, és valóban nagyon nehéz volt őket horogra csalni. A pontyzsák átvizsgálása után magnyomokra bukkantam, amit a tárolás során ürített a hal – látszott, hogy ízlett neki a lakoma.

Nappal megint nagy volt a csend, nekem egy kis amurt, Karcsi barátomnak meg egy 7 kg-os pontyot sikerült zsákmányolni.

Éjszakára frontot mondtak és vihart. Idén ez pár alkalommal már kihúzott a csávából, sikerült igazán nagy halakat elkapni. Most is bíztam benne, hogy az időváltozás valamelyest megmozgatja a halállományt. Eljött az este. Most már mind a 4 boton a jól bevált csalikombináció volt. El is kezdtek mozogni a halak, nekem kispontyok és amurok jöttek, Karesznak meg egy szép, erős pikkelyes akadt a horgára hajnali 2 körül. Odaért a hegyek fölé a vihar, dörgött-villámlott mindenfelé és feltámadt a szél is.

Alig végeztünk a pikkelyes fényképezésével, már húzta valami Karcsi orsójáról a zsinórt! A hal visszaengedése rám maradt, barátom gyorsan bevágott. A hal mintha mi sem történt volna, folyamatosan húzta a dobról a zsinórt. Csónakba ugrottunk és teljes gázzal eredtünk a nyomába, mire fölé értünk, már több mint 100 méterre voltunk a táborhelyünktől a tó közepén. Motorral navigáltam és kísértem a halat, nehogy beforduljon a csónak alá, illetve nehogy túl sok zsinórt nyerjen, és valami akadóban kössön ki. Pont a vihar közepén voltunk és kicsit féltünk, hogy netán belénk vág a villám. A hosszú percek csak másodperceknek tűntek. A hal vízközt úszkált és semmi jelét nem adta, hogy fel szeretne jönni. Már körbehajókáztuk az egész tavat, mikor egyszer csak engedte magát felhúzni... Kezemben a szák, várom a hatalmas pontytestet felbukkanni, de az ütő is megállt bennem, mikor megláttam a gigantikus óriást velem szemben feljönni. „Úristen, Karcsi, te meg mit fogtál?" Olyan vastag volt a feje, mint a derekam. Az óriás csak fordult egyet és visszatört a mélybe, további huzavona követte a kirohanását. Mondtam barátomnak, hogy próbálja meg felhúzni a halat, folyamatosan húzza a csónak mellett a hatalmas testet, én pedig ráhúzom a harcsára a merítőhálót. Ha több mint a fele benne van, már nyert ügyünk van, mert kiflibe beletekeredik, mint egy kígyó. A harmadik próbálkozásra sikerült is, örömujjongások közepette indultunk kifelé. A halat nem mertük beemelni a csónakba, mert féltünk, hogy szétszakad a háló. Partra érés után közölték velünk, hogy több mint 30 percig voltunk vízen és kétszer oda-vissza megjáratott minket a harcsa a tározón. Odavittem a nagyméretű pontymatracomat, ami 1 méter széles – tényleg nagy halakra tervezték! –, majd a harcsa alá merítettem. Így tudtuk négyen partra vinni a halat. Tudtam, hogy a 40 kilóig mérő mérlegemmel nem tudjuk lemérni ezt a nagy harcsát. A horog szabályosan akadt az alsó ajkába, szerencsénkre a kemény porcot ütötte át a horog, ezért a gerebenfogak nem tudták elnyírni a vékony fonott előkét. Sajnos képet ekkor a nagy izgalomban elfelejtettem csinálni.

Megvártuk a reggelt – a mérlegelést követően a hal 46 kilogrammnak bizonyult és 183 centiméter hosszú volt. Ugyanúgy örültem a halnak, mint Karesz, mert maga a segítség, illetve a nem mindennapi látvány örök emlék marad. Íme, még néhány kép a halról:

Több halat nem fogtunk, de rendesen szétvert minket az eső, bőrig ázva, de egy életre szóló emlékkel távoztunk Házirétről. Nem kell egyből leírni egy tavat, ha horgásztársaink nem fognak semmit, el kell menni és megbizonyosodni róla, hogy valóban igaz-e az állítás. Biztosra mondhatom, hogy még visszatérek idén szerencsét próbálni! Igaz, nem nyüzsögnek a tóban halomszámra a nagytestű halak, de annál nagyobb örömöt okoz egy nagyobb példány megfogása!

Írta: Knitli Sándor
Fényképezte: Gál Mónika